A házmester pénze

Kecskemét, 1960.

A középkorú nyomozó megvakarta a bajszát és mélyet sóhajtott. Fáradt volt és egyáltalán nem volt kedve kikérdezni az előtte álló embereket. Benne jártak a délutánban és már rég otthon kellett volna lennie a feleségénél, az asszony így is sokat morgott, hogy nem segít eleget a gyerekkel. A szülésre sem tudott időben odaérni az átkozott munka miatt.
– Felügyelő úr! – piros arcú, kövérkés férfi lépett be a téglákból emelt épület udvarára nyomában egy vékony suhanccal.
– Mi tartott ennyi ideig, Kovács?
– Siettem, ahogy csak bírtam, felügyelő úr.
– Ez ki? – mutatott a bajszos nyomozó a kölyökre.
– Az unokaöcsém. Ha nem haragszik, elhoztam őt is. Nagyon érdekli az ilyesmi.
Hát, ebben aztán nincs semmi érdekes.

A Piarista Gimnázium mellett voltak egy mellékutcában, ahonnan egy házfelügyelő tett bejelentést, hogy a délelőtt folyamán megtámadták, leütötték és elvették a pénzét. Tekintettel arra, hogy a támadásra a ház belső udvarán került sor és oda csak a kulccsal rendelkező lakók juthattak be, Kovács pár órán belül összeszedte azokat, akiknek lehetősége nyílt a rablásra. Elgondolkozva szemlélte az előtte állókat, miközben Kovács széthajtogatta a kapitányságról hozott jegyzőkönyveket.
– Kérem a nevét és mondja el még egyszer, mi történt. – mondta a nyomozó.
– Lajtai Ferenc vagyok, a házfelügyelő. – az izgága férfi zsebkendőt szorított a jobb fülére, amiből még így is szivárgott a vér. – Kérem szépen, pontosan délelőtt tíz óra volt, mikor a pincéből felhoztam a kukákat. Onnan tudom, hogy a Nagytemplomban megkondították egyszer a harangot. Tízkor mindig csak egyszer kongatnak…
– Mi is ebben a városban élünk. – vágott közbe a nyomozó. – A lényeget.
– Igenis, kérem szépen. Tehát éppen toltam volna ki az első kukát, mikor valaki mögém ugrott, leütött és minden elsötétült előttem. Mikor észhez tértem, akkor vettem észre, hogy nem volt nálam a tárcám. – Mennyi pénze tűnt el?
– Kérem szépen, 400 forint. Egy heti fizetésem.
– Látta a támadóját?
– Nem, kérem. Vagy lehet, hogy mégis. Mintha az illető kék ingben lett volna.
A nyomozó akaratlanul is a kék ingben álló férfira pillantott, aki most írta alá a jegyzőkönyvet Kovács előtt. A bal kezében tartott tollon megcsillant a délutáni nap erőtlen fénye.
Sosem érek haza.
– Neve?
– Suhajda Péter. Itt lakom a házban, felügyelő úr, de nem én támadtam meg Lajtait.
A nyomozónak nem kerülte el a figyelmét, ahogy a férfi a ’Lajtai’ nevet említette. Mintha mérget csöpögtettek volna a szavaiba.
– Talán van valami problémája a házfelügyelővel?
– Nekem nincs. Neki van velem. Mióta megpályáztam az állását, azt terjeszti rólam, hogy forradalmár voltam.
A nyomozó ismerte ezt. Már négy év telt el a forradalom óta. A kedélyek lassan megnyugodni látszódtak, de néhányan még mindig politikai ügyet akartak csinálni mindenből.
– Hol volt délelőtt tízkor?
– Itthon. Kiabálást hallottam, de mire lesiettem az udvarra, Lajtai már ott feküdt vérző füllel. A kapunál pedig Mohai állt Szedlacsek papával.Mohai alacsony férfi volt. Miután aláírta a jegyzőkönyvet, jobbal átnyújtotta a tollat Kovácsnak és a nyomozó észrevette, hogy az ujjain fel van szakadva a bőr.
– Mi történt a kezével?
– Elestem, biztos úr. A kisfiam kerékpározni tanul és ma reggel rám borult a Gimnázium előtti téren.
– Hmm. Mit látott a rablásból?
– Tulajdonképpen nem sokat. Miután elestem, gyorsan hazajöttem, hogy bekössem a kezemet valamivel és a földön fekve találtam a házfelügyelő urat. Szedlacsek papa épp akkor hajtott el mellette.
– És a gyerek? Csak úgy ott hagyta a Gimnázium előtt?
– Persze, már betöltötte a hatot. Kibír öt percet nélkülem.
Szedlacsek papa legalább nyolcvan éves volt. Egy kerekesszékben ült és dőlt belőle a pálinkaszag. Kopott nadrágjának csak az egyik szára volt meg, a másik a lábával együtt hiányzott.
– Minden úgy történt, ahogy a Lajtai úr mondja. – károgta rekedten. – Nagyon rossz a szemem, de annyit láttam, ahogy egy kék inges alak a Lajtai úr mögé fut és ballal leüti. Mire én odaértem, már valaki más is jött be a kapun, de azt nem láttam annyira jól.
– Az öreg nagyon gyanús. – suttogta Kovács, ahogy félrevonultak. – A szemközti kocsmából rángattam ide. Egész nap iszik és a pultos szerint soha nem volt még ennyi pénze.
A nyomozó a féllábú vénemberre nézett és megint mélyet sóhajtott.
Az asszony megint dühös lesz, ez eltart egy darabig.
– Elnézést, felügyelő úr. – szólalt meg mellettük egy hang. Kovács unokaöccse. – De én azt hiszem, tudom, hogy történt.
– Nocsak. – mondta a nyomozó. – Mit is mondtál, kölyök, hogy hívnak?
– Nem mondtam, uram. Steinhardt Pál vagyok.

A bejegyzés kategóriája: Egyperces krimik
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.