Budapest, 1991
Özvegy Kovácsné Tóth Erzsébetre a szomszédasszony talált rá kora délután. A Rákóczi tér környékén nem voltak szokatlanok a késelések vagy halállal végződő véres verekedések, de a nyolcvanéves öregasszony brutális kivégzése felzaklatta a koszos padokon kiabáló utcalányokat és a piszkos épületek körül lebzselő gyanús alakokat.
Egyetlen ütés hátulról a fejre.
Steinhardt főhadnagy elgondolkozva nézte a szürke kövön fekvő áldozatot. A Déri Miksa utcai körfolyosós épület első emeletén már folyt az adatgyűjtés. Úgy tűnt, szerencséjük lesz, és hamar lezárhatják az ügyet. Özvegy Kovácsné néhány órával ezelőtt még a vásárcsarnok területén lévő ABC-ben vásárolt, ahonnan a szemtanúk szerint a harmadikon lakó Tímár Jenő kísérte haza. Tímárt ismerték már a rendőrségen, hosszú bűnlajstroma volt. Az utóbbi tíz évből hatot börtönben töltött rablásért.
– Nem én voltam, nyomozó úr. – mondta a vékony férfi Steinhardtnak és felmutatta erekkel átszőtt, inas karját, amin vörös karperec gyanánt ujjnyi vastag forradás virított. – Egy hónapja beütöttem egy üvegablakot a Bérkocsis utcában, ha nincs ott egy utcagyerek, elvérzek. Össze kellett varrni az ütőeremet. Még emelni sem tudok, nemhogy ütni.
– Honnan tudja, hogy halt meg?
– Hát beszélnek itt mindenfélét a népek. – Tímár hangja furcsán kongott. – Tudja, hogy van ez.
Steinhardt intett két egyenruhás rendőrnek, hogy egyelőre ne engedjék el a férfit, majd lassú léptekkel átballagott az utca túloldalán lévő csarnokba. A kis ABC közepén fiatal nyomozó állt és szigorú tekintettel kérdezgette a vásárlókat.
– Budai! – szólt oda neki Steinhardt. – Jöjjön ide!
A pénztáros apró termetű, fiatal lány volt, vastag szemüvege mögött riadtan pislogtak szemei a két nyomozóra.
– Igen, itt vásárol mindig Erzsike néni. Most a szomszédasszonnyal jöttek, a Katikával. Mindketten ugyanazt vették, nyolc darab üveges lekvárt.
– Minek nekik ennyi lekvár? – kérdezte a fiatal rendőr.
– Egyiknek sem él a férje már. Nem sok pénzük van. – felelte a lány. – Bár, most, hogy belegondolok, mikor Erzsike fizetett, leejtette a pénztárcáját és kiesett belőle egy csomó ötezres.
Steinhardt halványan elmosolyodott.
Indíték.
– Utána mi történt?
– Az a vékony férfi, a kezén a forradással azonnal odaugrott és felszedte a pénzt a földről, visszaadta a néninek és mintha együtt mentek volna ki a boltból. De nem láttam többet, mert Katika következett a sorban, tudják ő nagyon gyenge teremtés. Arra sem volt ereje, hogy a kosárból kiszedje a lekváros üvegeket. Pisti jött ide segíteni, és ő pakolt ki helyette a pultra.
– Pisti?
– A biztonsági őr. Mióta lett ez a magánosítás, a főnök alkalmaz egy céget, akik figyelik a lopásokat.
Szabó István nagydarab, kopasz férfi volt elálló fülekkel.
– Miután segítettem a néninek, kiugrottam a térre dohányozni, főnök. Azt még láttam, hogy a vékony férfi a másik öregasszonnyal beszélget a kapualjban, de nem gondoltam semmi rosszra. Tíz perc múlva jöttem is vissza a boltba, addigra már a pénztár is bezárt, mert Edit épp szünetet tartott.
– Magát látta valaki ez alatt a tíz perc alatt?
– Hát, azt én honnan tudjam, főnök? Csak nem azt akarja mondani, hogy én öltem meg az öregasszonyt?
Steinhardt elhúzta a száját.
Gyorsan végzünk, mi?
Visszasétált az áldozat lakásához az első emeletre, kikerülte a fényképeket készítő kollegákat és a cigarettázó rendőrorvost, majd bekopogott a szomszédba.
– Jaj, istenem, ez borzasztó! – Juhászné Katikának idegesítően vékony hangja volt, ahogy megállás nélkül sopánkodott. Bevezette Steinhardt-ot az apró, szűk konyhába, ahol a lekváros üvegek katonás rendben sorakoztak az egyik, fehér kendővel letakart polcon. – Az ember egyébként is alig tud megélni manapság, a rezsit is folyton emelik. Szegény Erzsike! Remélem elvitték már azt a Tímárt!
– Hogy találta meg Kovácsnét?
– Tudja, együtt szoktunk elmenni az ABC-be bevásárolni, de ma lemaradtam egy kicsit – az idős nő zsírfoltos otthonkájába törölte a kezét. – és csak azt vettem észre, hogy Erzsikém azzal a börtöntöltelékkel megy előttem. Én mindig mondtam, hogy az nem tisztességes ember. Azt beszélik, hogy múlt hónapban is betört valahova a Bérkocsis utcában. Jaj, jobban kellett volna sietnem! Miután hazaértem, gyorsan átmentem Erzsikéhez, de már …
Steinhardt szótlanul nézte a pityergő öregasszonyt, aztán lement a ház belső udvarára. Végiglapozta kis jegyzetfüzetét, majd visszafele is átpörgette a lapokat. Egy pillanatig mereven állt, majd felsóhajtott.
Mégis gyorsan végeztünk.
