Tíz emeletnyi halál

Budapest, 2012.

Budai egykedvűen szívta a cigarettát az aszfalton heverő holttest mellett. A kora reggel ellenére rengeteg bámészkodó összegyűlt már a Flórián térhez közeli tízemeletesek között. Melegítős anyukák, kíváncsi gyerekek, kutyát sétáltató nyugdíjasok. Mindenki meg akarta nézni a kizuhant, rongyos férfit.
– A halál oka? – kérdezte Budai az alacsony orvost, aki még mindig az áldozat testét vizsgálta.
– Ha nem ismerném magát, alezredes, azt hinném, hogy még élvezi is az olcsó poénjait. – mondta a doki, aztán gondterhelten megvakarta a homlokát. – Első körben nem találtam az esés mellett más külsérelmi nyomot, de elképzelhető, hogy ott találunk valamit.
Az orvos a holttest fejére mutatott. Az egyenletesen vágott haj szétterült és elfedte a roncsolódást, de kétség sem férhetett hozzá, hogy a férfi feje érte először a betont.
– Gondolja, hogy már fenn halott volt?
– Nem tudom. Ez csak egy megérzés, alezredes. Ne foglalkozzon vele, amíg nincs kész a jelentésem.

Budai felpillantott az épületre és a zselés hajú nyomozóhoz ballagott, aki épp végzett az adatgyűjtéssel.
– Az áldozat Fehér Emil, negyvenkét éves, hajléktalan. Mostanában gyakran szokott erre csövezni.
– Mit keresett a házban?
– A tizediken lakik az ikertestvére, Fehér Elemér. – a nyomozó egy kék fürdőköntösben álldogáló férfi felé intett. – A szomszédok elmondása szerint rendszeresek voltak a veszekedések. Emil gyakran Elemér lakása előtt aludt a lábtörlőn és, most jön az érdekes rész, rengetegszer felosont a tetőre és onnan ugrott be Elemér erkélyére. Lehet, hogy most annyit ivott már, hogy elvétette.
Meg egyébként is, miért akar valaki megölni egy csövest?
Miután végeztek a helyszíneléssel, az alezredes és a zselés hajú nyomozó felmentek Fehér Elemér lakásába, ahol a férfi hellyel kínálta őket.
– Nagyon sajnálom Emilt, biztos úr, de valahol ez sorsszerű volt.
– Milyen viszonyban voltak a testvérével?
– Nem együtt nőttünk fel. Öt évesek lehettünk, mikor anyánk meghalt és különböző otthonokba kerültünk. Nem is láttam a bátyámat évtizedekig. Pár hónappal ezelőtt aztán megpillantottam egy áruház előtt. Az a tekintet, ahogy rám nézett… – A férfi tenyerébe temette arcát. – Onnantól kezdve nem hagyott békén. Követett és ide akart költözni, de nem engedtem. Erre néha beugrált a tetőről. A csavargó haverjait is úgy kellett a gondnoknak kizavarni a lépcsőházból mindig.
– Mondja el, mi történt ma hajnalban.
– Arra ébredtem, hogy valami motozás van megint az erkély tetején, aztán olyan hang volt, mintha megcsúszott volna valaki, talán fel is kiáltott. – Fehér Elemér tanácstalanul megvakarta piszkos körmeivel az állát. – A többit tudják.

A tizedik emeletről lépcső vezetett fel a tetőre. A kátránnyal borított, újságpapírral teleszórt terület közepét a kazán kupolája foglalta el, melyen antennák és parabolák ültek. Három egyenruhás rendőr állt az egyik sarokban, előttük a földön egy nő és egy férfi ült hátratett kezekkel. Budai orrát veríték és alkohol szaga csapta meg, ahogy közelebb értek.
– Alezredes úrnak jelentem, hogy az épület átvizsgálásakor bukkantunk rájuk. Azt mondják, nemrég jöttek fel ide.
– Ismeritek Fehér Emilt? – kérdezte Budai és előhalászott egy cigarettás dobozt a zsebéből. Tudta, hogy a hajléktalanok között nincsenek igazi barátságok. Csak érdekből társulnak vagy közösködnek, hogy többet tudjanak koldulni vagy, hogy megvédjék a „területüket”.
– Az utóbbi időben velünk volt. – mondta a nő és megszívta a fogát. – De egy ideje már nem nagyon járt velünk. Mióta megtalálta a testvérét, csak róla tudott beszélni.
– Jobban is tette. – morogta a férfi. – Ellopta a cipőmet meg az ollómat. Megmondtam neki, hogy jobb, ha nem kerül a szemem elé.
– Mert mi lett volna? – csattant fel a nő. – Talán megölted volna? Nem vagy te olyan nagy legény!
– Azt hiszed, nem tudom, hogy együtt voltatok? – a férfi hangjába bor fűtötte indulat vegyült, ahogy felkiáltott. – Hogy rámásztál, mikor elaludtam?
– Fejezzétek be. – Budai halk, határozott hangját alig lehetett hallani a tetőn, de a két hajléktalan elvörösödött és a lehajtotta a fejét. –  Mit láttatok ma reggel?
– Bocsánat, biztos úr. – mondta a nő és szipogni kezdett. – Emillel tegnap éjjel találkoztam a kukák körül. Mondta, hogy feljön majd a bátyjához. Ha kell, beugrik a tetőn át. Elvoltam még egy kicsit, aztán feljöttem én is, de csak a Feri volt már itt.
– Én itt voltam, de Emil nem. Csodálkoztam is, mikor felértem, hogy nincs itt senki.
– Hallottál valamit? – vágott közbe az alezredes.
– Nem tudom én, hogy mi a fontos. Itt nem is lehet hallani szinte semmit. A puffanást sem tudtam először, hogy mi lehet. – A férfi arca hirtelen még vörösebb lett. – Nehogy mán azt higgyék, hogy én voltam!
– Furcsa az élet. – mondta a zselés hajú nyomozó Budainak már az épület előtt. – Az egyik testvérből fodrász lesz, a másik pedig hajléktalanná válik. Mit gondol, alezredes úr?
– Petikém, néha nem is tudod, mennyire fején találod a szöget. – Budai a telefonjáért nyúlt.
Steinhardt megnyalná a tíz ujját ezért az ügyért…

A bejegyzés kategóriája: Egyperces krimik
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.